Üdvözlök mindenkit! Pláne azokat akik e post után dühösek lesznek rám.
Ha beütjük a keresőbe a Stockholm szindrómát, rövid és egyértelműen értelmes leírást találunk arról mivel is állunk szemben.
Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt.
Feltételezem, aki nem rest néha önvizsgálatot tartani, vagy csak szimplán gondolkozni az élete történésein, az hamar rádöbben hogy szinte kivétel nélkül túszok vagyunk. Szörnyű, és globálisan nézve nevetséges egy kereszt ez amit cipelünk.
Az életünk minden terén jelen van. Jelen van mikor cipőt veszünk, jelen van mikor autót, sonkát, de ezek csak a hétköznapi dolgok, amik banálisnak tűnnek. De ott van a munka vagy pályaválasztásunk mögött is, ott van amikor lakhelyet vagy saját házat választunk. Mindig ott van hogy olyan dolgot akarunk birtokolni amihez kevesek vagyunk, üldözzük azt ami erősebb nálunk, és végül valami olyan erős dolog talál ránk amit sose kívántunk. És ekkor elindul a játék. Elkezdjük akarni, hinni benne, hogy a miénk lesz, és mikor szembesülünk a saját kudarccal, akkor áldozattá is válunk. És nagyon igaz, hogy alkalom szüli a szadistát. És a szadista és az áldozat már meg is született. Történhet ez az egész 1 perc alatt, de van hogy egy egész kamaszkor kell lepörögjön, hogy szembesüljünk vele.
Tetszetős álcák mögé bújik el. A legészrevehetetlenebb a “keresem a kihívást” jelmondat, és apróra csépelt közhely. Mielőtt bárki pesszimistának tartana, bátran jelentem ki, hogy nem. Realista vagyok. Nem vagyok depressziós sem nihilista. Nem vagyok gonosz, kiégett, élettelen sem. Abszolút átlagos vagyok. Csak szeretném ha változna valami. Változzon akár egy ember csak meg, vagy változzon meg egy embernek egyetlen órája….
Az élet nem erről szól. Mindenféle konkrét üzenet vagy tanítás nélkül belénk van kódolva, hogy az élet része a küszködés. Könnyen össze lehet téveszteni a küzdelemmel, vagy az ismeretlen meghódításával, de ezek mind beteg dolgok. Olyan sebek amik nem gyógyulnak be mert piszkáljuk, olyan csípések amiket mindig vakarunk. Ha valaki érti miről is beszélek, akkor azok a valakik is nyilván szembesültek vele, hogy legfőképpen a szerelemben van jelen ez az őrület. Nem azért indítottam ezt a blogot, mert tudom a gyógyírt erre, és még azt sem mondhatom hogy azért mert keresem. Csak tudatosítani akarom magunkban, bennetek hogy ez a dolog a részünk lett. És nemhogy elfogadtuk, szinte már akarjuk, És ez az ami betegség itt.
Bennem sem régen fogalmazódott meg ez a dolog, és nem is régen találkoztam vele. És ne féljetek nem egy megbántott vesztes férfi szerelmi nyavalygása a téma. Nem, inkább ennek a férfinak a tapasztalata és a felismerése. A felismerés, hogy miként tudja rányomni a bélyegét, egy emberre és annak az összes kapcsolatára az egész életére, pár romlott családtag, vagy párkapcsolat ami pont a rossz pillanatban talált ránk. És miként hagyjuk elúszni ezek miatt saját belső és utána külső értékeinket is. Később ezt is taglalni fogom, egyelőre csak megterítettem nektek az asztalt.
Rövidesen leírom ennek a beteges, 3 hónapnak a történetét. Elmúlt már, lassan egy éve. Úgy gondoltam, hogy akkor van csak jogom megosztani azokkal akiket érdekel, ha már nem tombol bennem az érzés. Szóval holnap jelentkezem.
Jóéjt Mindenkinek
vakkara
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: