Egy szép nyári napon ücsörögtem a város egyik forgalmas utcasarkán, egy ismerősömmel. Cigiztünk, kávéztunk, semmit tettünk. Zajlott az élet körülöttünk, szerte mindenhol. Éppen kipipáltuk delet. Tipikus, átlagos, mégis kedves kis nap volt ez, az okát nem tudom, szimplán csak az volt.
Nem igazán figyeltem senkire, talán csak a forgalomra, pedig jellemző rám, hogy talán túlzottan is szeretem nézegetni az embereket, de tudom sokaknak hobbija ez. Persze csak azoknak, akiknek nincsen okos telefonja. (Azóta nekem is van).
Balról érkezett a változás. Nevezzük Ingridnek. Ez a név kellően hideg és mégis izgalmas. Szép élénkvörös vállig érő haja volt, vöröses lazacszínű ujjatlan blúz volt rajta, fehér fodros szoknya, és valami szürke kis cipellő. Szép puha hullámú arca volt, világoskék szemekkel, amikbe szívesen néz bele az ember, tüzes szemek voltak, de a történtek után, ha felidézem magam előtt, mélyen betegek és homályosak. Vannak olyan dolgok, emberek, amiket egyszerűen nézned kell, ezek a szemek is olyanok voltak, pedig nincs szemfétisem, és arra is tojok, hogy a lélek tükre. Minden szem szép, ahogy minden kisded is.
Éppen balra fordítottam a fejem mikor besétált ez a lány a képbe, pár lépést haladt előttem, és olyat csináltam, amihez nem nagyon volt úgymond tököm soha sem. Megszólítottam, és azt mondtam neki “De csinos vagy” (pedig nem is volt különösebben az csak úgy egyben volt. Erre ő visszakérdezett “Tessék?” majd megismételtem. Aranyosan félrebillentette a fejét, és zavartan megköszönte, aztán tovább sétált. Talán még le sem lassított. Nem tulajdonítottam az egész történésnek nagy jelentőséget, csak úgy lezajlott. Rá pár napra utaztam a villamoson az előbb említett utcasarok felé, ültem a helyemen, szintén délelőtt volt, és leült velem szembe ez a lány. Egyből megismertük egymást, talán egy mosolyváltás, ha volt aztán le is szálltunk. Nem emlékszem pontosan milyen baromsággal is szólítottam le újra, de elkezdtünk társalogni, úgy mintha folytatnánk egy el nem kezdett beszélgetést. Elsétáltunk a megálló végéig, bemutatkoztunk váltottunk pár szót, aztán elköszöntem. Erre ő utánam szólt, hogy “figyi gondolom, nem akarod, de megadod a számod?” Életemben nem kérte még el nő a számomat, elég jól esett meg is adtam. Azt mondta majd hív.
3 nap múlva pont egy barátom esküvőjén voltam, és hívott is, hogy mi újság és ez meg az volt pár perc trécselés aztán mondta, hogy valamikor találkozhatnánk, inni egy kávét vagy valamit, és hogy majd újra hív, hogy mikor hol. Ennyiben maradtunk. Jelzem, nem vagyok egy sikertörténet a csajozás terén, talán túl rendes vagyok, és lehet, hogy e miatt a berögződés miatt, volt túl gyanús is ez az egész. Túl példaszerű volt minden mozzanat ezzel a lánnyal, túl filmbeillő. Túl sima (és itt már hanyagul jelentkezik is a hátsó padból, az én kis Stockholm szindrómám)
Pár nap eltelt ismét, éjfél után egy kis idővel feküdtem az ágyamban, csörög a telefon, rejtett szám, sejtettem, hogy ő az. Ő is volt. Kiderült, hogy 4 percre lakunk egymástól, én akkor költöztem oda albérletbe éppen pár hete talán. Mondta, hogy találkozzunk ott a körül a bizonyos sarok körül. Találkoztunk is. Csinos volt. Csinosabb, mint valójában. Mikor találkoztunk, egyből valami béna beszólással indított, hogy híztam a legutóbbi találkozásunk óta? Nem érdekelt, örültem neki, és csak kinevettem. Elkezdtünk sétálni lefelé a város felé, az utca és a környék is elég csendes volt egyébként. Találkozásunk után 1 perccel, meg fogta a kezem, aztán berakta a fülhallgatót a fülébe, zenét hallgatott, és flegmán rágózott, mint egy tini. Ez a kézfogás már gyanús volt, gondoltam magamba ez a csaj egy ragacs? Vagy mi a túrót akar? Jól esett a közeledés nem tagadom, de gyanús volt. Lógott egy cserép, ahogy vidéken mondani szokás. Sétálgattunk és leültünk az utcán valahol. Azzal kezdte Ingrid, amit egyébként becsülök benne, hogy ő beteg nem is igazán normális, és hogy szögezzük le hogy hány százalékos őszinteséggel kezeljük egymást. Mondtam neki, hogy legyen 110, olyan még úgysem volt. Nem nagyon tetszett neki az ötlet, de bele ment. Éreztem, hogy imád a csaj, és hogy odavan értem. Jelzem gőzöm nincs miért, nem tartom magam extrásnak, egy sima jó indulatú daganat vagyok. Felvetettem, hogy keressünk, valami helyet ahol lehet ücsörögni, meg dumálni. Mondta, hogy oké, csüccs fel a villamosra és induljunk meg a belváros felé. Így is tettünk, a villamoson megint jött a zenehallgatás, meg a fülhallgatózás. Kicsit megalázó volt, de egyik erényem, hogy az utálatos embereket pillanatok alatt le tudom fegyverezni, az elfogadással. Kérdeztem, hogy mi a francnak a fülhallgató. Erre ő kicsit megváltozott arccal, és olyan hangnemben mintha már negyedjére mondaná, azt mondta, hogy “azért kell a fülhallgató, mert kiba…..tul nem tudod, hogy hova is menjünk, és mert unatkozom.” Elég vicces volt, főleg a váratlansága, csak nevettem és tudtam, hogy nyert ügyem van. Bár a mostani állapotomban, már nem nevezném azt nyert ügynek. El is érkeztünk pár megállóra egy helyre, volt tánc, zene, Mojito meg rengeteg ember. Bementünk, iszogattunk ő táncolt én meg úgy tettem. Pár órát voltunk ott. Egy hosszú atlétaszerű kis valami volt rajta, ami rálógott a rövidnadrágjára, mint valami kis miniruha, és egy tornacipő. tánc közben simult dörgölőzött meg hasonlók, aztán megelégelt valamit, és lekapta a tánctér közepén a rövidnadrágját, és folytatta bugyiban meg miniruhában a táncot. Természetesen ezután még jobban hozzám simulva. De nem volt semmi. Maga a buli kb. ennyi is volt, lényegesebb dolog nem történt. Elindultunk haza, beszélgettünk, meghallgattuk egy erősen fogyatékkal élő hajléktalan nő panaszait, aki éppen az édesanyját gyászolta, aki mint később kiderült még élt. Aztán úgy ölelkeztünk ott a villamosmegállóban, mintha 7 éve egy percet sem töltöttünk volna külön, és én éppen háborúba indulnék. Felszálltunk a villamosra, mentünk 3 megállót a sajátunkig. Aztán még össze vissza üldögéltünk minden féle padokon, meg padkákon, kapukban, mire el kezdett már mallani is a pitty. Elég szép volt úgy az egész. Romantikus. Cigizgettünk, nevetgéltünk. Sokat beszélgettünk. Nem emlékszem már pontosan mennyire is avatott be a dolgaiba, de elég mélyen. Mivel én is régóta éheztem egy igazi mély, szerelmesen kiteljesedő kapcsolatot, nem riasztott vissza, sőt még vonzott is ez az őrültség, ami ott lebegett végig a fejünk fölött. Mint valami megbukott szerelemangyal. Hazakísértem, puszival elköszöntünk. Összességében véve jó volt jól éreztem magam, de nem ragadott magával mégsem ez az egész. Ha akkor többet nem hív, nem rázott volna meg a dolog, és mivel a számát nem adta meg, még ha akartam volna, sem tudom keresni.
folytatom
szeretettel vakkara
Mikor?