Egy Elvadult Filozófus

Szerelmes vers, Szerelem nélkül.

Fehérlő memoáromként hamis szökdelése közben kapta szívem poros lencséjének a végére.

Nem voltam rest, ahogy a sors sem azon a napon, már akkor ott volt arcunkon az óvodás vigyor,

már akkor próbáltuk kihúzni magunkat amikor egymás vihara elől menekültünk,

lehet csak kósza szellő még, vagy egy fényes hamis memoár….

Sejtem a valóságot, de míg csak sejtem, álom marad.

Egyet tudok.

black-white-background-23

Nem voltunk híján sosem egymás felé a tiszteletnek, vagy a legszebb mosolyunknak, amit mindig csak egymásnak tartogattunk

nem próbáltuk bevallani a még el sem követett hibáinkat, inkább vártunk még, hogy majd együtt elkövessük.

Sosem vertük meg egymást sakkban, és inkább nem játszottunk semmit, mint sem hogy két ellenséges csapat tagjaként legyünk

a szánk szélét rágó magány kényszeresen és fintorogva mosolygó két elveszett betege.

Nem csaptuk sosem a másik arcába a labdát, és azt sem vártuk meg, hogy annyit legyünk együtt, 

hogy egy kicsit is idegesek lehessünk egymásra.

 

Egyet csináltunk. Karámba zártuk  a jó kedvünket, mikor kettesben voltunk, hogy miért, azt tudni sem akarjuk.

Meg még nem haltunk, megvannak a lábaink, a fogaink, a szép arcunk, a jó illatunk, és az egyre öregedő szavaink,

És megvan bennünk az egyoldalúság türelmetlensége, ami meglepetést patkol éppen büdös lábára.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!