Fehérlő memoáromként hamis szökdelése közben kapta szívem poros lencséjének a végére.
Nem voltam rest, ahogy a sors sem azon a napon, már akkor ott volt arcunkon az óvodás vigyor,
már akkor próbáltuk kihúzni magunkat amikor egymás vihara elől menekültünk,
lehet csak kósza szellő még, vagy egy fényes hamis memoár….
Sejtem a valóságot, de míg csak sejtem, álom marad.
Egyet tudok.
Nem voltunk híján sosem egymás felé a tiszteletnek, vagy a legszebb mosolyunknak, amit mindig csak egymásnak tartogattunk
nem próbáltuk bevallani a még el sem követett hibáinkat, inkább vártunk még, hogy majd együtt elkövessük.
Sosem vertük meg egymást sakkban, és inkább nem játszottunk semmit, mint sem hogy két ellenséges csapat tagjaként legyünk
a szánk szélét rágó magány kényszeresen és fintorogva mosolygó két elveszett betege.
Nem csaptuk sosem a másik arcába a labdát, és azt sem vártuk meg, hogy annyit legyünk együtt,
hogy egy kicsit is idegesek lehessünk egymásra.
Egyet csináltunk. Karámba zártuk a jó kedvünket, mikor kettesben voltunk, hogy miért, azt tudni sem akarjuk.
Meg még nem haltunk, megvannak a lábaink, a fogaink, a szép arcunk, a jó illatunk, és az egyre öregedő szavaink,
És megvan bennünk az egyoldalúság türelmetlensége, ami meglepetést patkol éppen büdös lábára.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: