Szervuszkám!
Ha 10 évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy 10 év múlva azon fogok gondolkozni, hogy miért gondoltam 10 évvel ezelőtt, hogy 10 év múlva minden rendben lesz sejtelmesen kuncogtam volna, igazából most is kuncogok. Az utóbbi pár napban mondjuk úgy egy hétben, kicsit jobban belemerültem a blogokba, mint olvasó, és mint készítő is, és az az érzésem kicsit a blogokkal kapcsolatban, mint az Al Pacino vagy DeNiro filmekkel, nagyon jó, nevetek, izgulok tetszik, de ugyanaz a színész, ami még rendben is van, de mintha egy sorozatot néznék, ugyanaz a karakter. Hogy ezt kivetítsem a blogolkodásra, a frappaneitás ne továbbja, olyan szabadak vagyunk a kis laptopunkal mint még nélküle sem soha. Hazudnék ha nem irigyeltem volna meg az önkifejezésnek ezt a kényelmes és praktikus formáját, és nem fogok a társadalom Stockholm szindrómájáról, vagy a szörnyű rohanó világról, az önzőségről, vagy az úristen mennyire halad a technika és fossa magából a káros hatásait témákról. Nem, ezt megteszi helyettem Pacino és DeNiro, de azt megjegyezném idegesítő mosollyal az arcomon, hogy divat lett az elmebetegség, és kiskacsaként kullog utána a ridegség, mindenhol harc megy. Harcolunk nőként a férfiak ellen, harcolunk férfiként a férfiasságunkért, harcolunk parkolóhelyért, harcolunk egy árverésen valami hasztalan és drága dologért, harcolunk egy olyasvalaki kegyeiért akinek alkalmat adtunk, hogy szadistává nevelje ki magát rajtunk, mint holmi másodosztályú takarmányon. Egyedül csak egymásért nem harcolunk. Nem fogok forradalmat csinálni, nem mintha ez az én döntésem lenne, és azt sem várom hogy nyissatok felém. Egyet teszek rágyúrok az erényeimre, ami a sok pofon végett nem gyűlöletté és Vallhallába vágyássá, hanem empátiává és emberszeretetté alakult. Ahogy becsekkoltam a 3. xbe lefelejtettem gyakorolni a rajongásomat értetek, nem csinálok szelfit mert attól is csak magányosabbnak érezném magam, egyszerűen csak nyitok. Nyitok felétek a végsőkig, és le sem fogom tagadni. Nem fogok dacolni, nem leszek konok, nem fogom lecsapni a magaslabdákat, nem fogom azt mondani soha, hogy én megmondtam. Szerintem az Olvasónak a célja, hogy megtalálja az Írót, az Írónak, pedig hogy megtalálja az Olvasót. Csak egymásra akarunk találni….
Apám azt mondta, sose mondjam senkinek, hogy tiszteletem, vagy tisztelettel, de most mégis ellövöm ezt…. Nem kapkodtam el, és olyanoknak mondom akik tényleg megérdemlik. NEKTEK.
Tisztelettel Vakkara.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: